Katinka

Mint sarkutazó vág halott havon
s jégsáncon át mindig új jégmezőre,
nem sejtve, győz-e,
meddig törhet előre,
s ha célba ér, visszajut- e vajon?
Hóba fagyott valahol rég az ebszán,
Téged sincs, aki megszán,
a készlet a pólusig tart csupán;
s aztán, a Sark után?
Mi sújtja le: fagy? éhhalál?
Utolsó társa néma már,
itt hollók sincsenek,
melyek, ha hull, fejére gyűlnek:
Halj egyedül meg!
De a jelvényt letenni nem lehet,
Ő tűzi majd ki végpontján a hónak-
ormára jégbe dermedt,
sivár szelek csipkézte hegynek,
így állítom fel én is lobogómat,
         melyen az áll: SZERETLEK!

II.

Kezdetben volt a fény, s a fény Te voltál,
s volt ég, volt légköröd,
első nap hittem, ez a fény örök,
víz fodrán, ég fölött
mindenben Te lobogtál.
S hat nap alatt 
lett csillagod, felhőd. tavad:
láttam úszni a holdnál
szemed mélyén tűz- sebes halakat;
és fokozódtak a fokozatok,
lettél az ok, lettem okozatod,
árny voltam, rád vetődtem.
Szálltál előlem,
voltál a madár, mely nyomot hagyott
a levegőben.
És komorabb háttérből fényesebb
soha boldogság nem bomlott ki még,
soha törékenyebb-
minden benne villámlott, ami szép,
             minden szégyen benne sötétedett.

III.

A boldog órákból gondolni egyre,
elég egyre is, hogy nap ne lehessen
oly sötét már, a leggyötrelmesebb sem,
amelyre szűnhetetlen
tündöklésed valami fényt ne vetne.
Jön még idő, tán- kedvem ellenére-
keserű bölcs leszek;
s lelek méltóbb tárgyat a szenvedésre.
Mint elhalt szervét kiveti a test,
akkor szívem kiveti holt szerelmed,
s addig feledlek,
míg, ami hű volt benned és szelid,
szoborrá elevenedik.
Ma még ne sújts: különb kín úgysem érhet
annál, mellyel magam büntetem érted.
Mindent neked köszönhetek;
lehetsz akárki,
utat- célt benned meg tudtam találni,
s a vermet is, melyre vetsz. Add kezed,
             de profundis amavi!

IV.

Törékeny csónak ismét. Rászakadtak
szélviharok nyílt tengeren.
Az égbolt jeltelen.
Csak messze fenn
a parti dombon ég egy sárga ablak.
A halász, míg e gyönge fény ég,
nem veszti el reményét:
száz szirtet, zátonyt rejt a parti félkör,
tudja, mégis felé tör.
Vagy hogy mondjam neked
könyörtelen szerelmet?
Karodnak félkaréja
minden hajnalomat magába zárja;
szemed, távoli lámpa,
poklomból biztat érni célba.
S én, míg e fényt csillogni sejtem
-tilts, vakmerőt,
építs falat, emelj sziklatetőt-
mindig felé, feléd igyekszem,
             ha összetörök is ajkad előtt.

V.

 Az óra ragyogásban!
Virágokkal zsúfolva a szoba.
Mindig Te voltál, boldogság- soha
az ocsmány gyötrelem, az ostoba
fájdalom- melyet megragadni vágytam.
Georginák, kéjtől galvanizáltan!
A szenvedés állapota
méltatlan az emberhez, megalázó;
mégis, ha jelzőt, öröm, rád kerestem,
sivár, sötét lett mindig a talált szó.
Szeretted a virágokat. Szerettem
virágaid. Riadt
szegfűidet, gőgös rózsáidat,
az óriás krisztustövis rideg
fényrajzát, mohó íriszeidet,
s ahogy a részvétlen begóniák
fordultak fény iránt,
s ahogy, varázsod legvégső határán,
virítottál köztük lesben a párnán,
            Te is, mint húsevő virág.

 VI.

Nem érdekelnek tilalmak, sebek,
ami szakadékony, szakadjon,
mi nem tud tartani, ne tartson,
akkor se lehet eltagadnom,
hogy igenis boldog voltam veled,
mert szerettél, és mert szerettelek,
s mikor szép voltál, Te voltál a legszebb;
titkolni kellett;
s mikor a hold kitárta kapuját,
s a csillagfény volt egyetlen ruhád,
s én szerelmemmel felruháztalak,
boldogságomba öltöztettelek,
hogy pőre égboltod alatt
ne fázz imádatomban-
hát ezt ne mondjam?
Mikor neved is csak magamba fojtva
hordhattam, bár Veled voltam teli,
s zárnom kellett, nem írhattam le volna,
mert tudtam, ki neved egyszer kimondja,
              más nevet nem tud már kiejteni.

VII.

És szerettem ostobaságodat,
mely szavaimból semmit meg nem értett,
hitted gyávának bennem a merészet,
mi törve volt, egésznek;
s én szerettem saját vakságomat,
vak őrületemet,
mely, mikor már a szem rég észrevette,
s az ész belátta, veszve, 
még akkor is azt mondta: nem lehet,
azt súgta: lehetetlen,
s bírt reményt látni a reménytelenben,
és tudomásul venni képtelen volt,
hogy véges, miről vélte, végtelen volt,
s mikor varázsod már rég összetörted,
Téged vallott akkor is legkülönbnek.
Az istenén, hát miért ölte ki
bosszúd egy sors vigasztalását?
Mitől szállt borzadály Rád?
Mért nem bírtad felölteni
           képzeletem roppant arányát?

 VIII.

Csak én? Egyedül én? Te nem?
Mindenért nekem kell felelni?
s a Te részed benne semmi?
Hozzád szemernyi
gáncs föl nem ér? Te vagy csak védtelen?
Mint láthatatlan ostorok,
mint láthatatlan ostorok suhognak
vádjai gyötrő dialógusoknak,
szemedben már a gyűlölet lobog.
Hogy mersz így nézni? Te semmit se
tettél?
Te engem nem kerestél?
S most marva ajkam mégis én sebezzem?
Te pedig légy a tiszta, feddhetetlen?
Ki tudtad tenni, hogy két test között
különbség ne legyen:
te mersz vádolni engem, esztelen?
Hát nem! Kölcsönfényembe öltözött
örök arcod pusztulásunk felett
az ítéletig győztesen lebeg,
          s szánva nézi romló gyűlöleted.

 IX.

Kedves, bocsáss meg, már rég nem neked
mondom, amit mondok, csak folytatom,
mit ajkamig kavaert e borzalom:
jobb volna persze neked mondanom, 
de nem várok többé feleletet.
Hogy is lehettél volna az, 
akinek elképzeltelek?
Rajongásomban felfokoztalak;
Tudod, hogy van ez... Magassága voltál
omló hegyemnek, télben zöld folyondár,
a csobbanás befagyott patakomban,
egy hang az örök csendből valahonnan,
tűzfalamon régen kidőlt fa árnya,
szavaim szárnyalása...
Ne haragudj. Te már magadra csuktál
minden ajtót. Voltál, ki lenni tudtál,
tépődni kár ezen.
Én tudom, a veszteség mekkora.
Nem értetted meg, ki voltál nekem.
           Ne is értsd meg soha!

 X.

Mi megalázható volt, megaláztad.
Mi tönkretehető volt, tönkretetted.
Szerelmed
Te adtad, vissza is Te vetted.
Kimondtam titkodat. Nincs rá bocsánat.
Csak Te tudod, így lett- e könnyebb?
Mi megölhető volt, megölted.
Maradt még így is annyi,
hogy csak siratni
harminc gyászév kell legalább.
Mint ki sebből kést visszaránt,
úgy tépted el tőlem magad.
De valami megölhetetlen
-túl életen, szerelmen-
így is marad.
Valami gyötrő, szenvedélytelen;
valami néma, torkomon szorult
szétroncsolt hang, nevedtől véresen.
Mit tettél, mit tettél velem,
           te nyomorult?

 XI.

Csak egy szót, egy szót! Te tudni fogod,
a százezerből melyiket:
a szót, mely egyedül tied,
melytől elváltak földek és vizek,
midőn kimondatott-
mely lebegett színén a semminek,
mielőtt a fény született,
melyet nem mondhat senki más helyetted,
azt mondd ki; melytől a falak
leomlanak,
mely nevet bír adni a sejtelemnek,
mely old és köt, mely örömtől sikong;
óh, mondd ki, mondd ki, mondd ki,
mondd,
hisz ajkadon már ott parázslik e
varázsige,
melyet, ha nyelved tilt, szemed kiált,
és egy mosoly is folytathat tovább,
s csak kezdd el, maga mondja már magát,
mert veled él, de ha szád szólni gyönge,
         Veled pusztul örökre.

XII.

Te engesztelhetetlen!
Hiába büntetsz, én különb vagyok.
Bárki voltam: mit rám szabott
vétkemért haragod,
épp az a szenvedés tisztít meg engem.
Vagy azt hiszed, más vágyam is lehet,
miután megismertelek?
Akire én vágytam, örökre vágytam,
s ugyan mit érsz el
vélt bűneim koholt elméletével
a halhatatlanság gyakorlatában?
Te mindent adtál, és semmit sem adtál,
mert mindent, amit adtál, megtagadtál.
De én, ki álltam mély vized felett,
semmit el nem feledhetek.
Zúzd százszor össze, százszor újraköltöm,
egy hajszálad se adom a halálnak:
olyan formába zárlak, 
hogy mellette hús- vér tested a földön
       kontár utánzat.

XIII.

Egyszer még megtalállak.
De miért mondom? Eljött a pillanat,
amikor már csak hallgatni szabad,
mikor meddőek a szavak,
és értelmetlen minden magyarázat.
Egyszer még megtalállak,
mikor legmélyebb a magány,
legszomorúbb a szomorúság,
s kijátszott vágyak Nessus- inge gyúl rád.
- Tán azon az úton lelsz újra rám,
melyre azért léptél, hogy elkerülj.
Messzebb ne küldj.
Én épp akkor leszek 
hozzád legközelebb,
ha azt hiszed, legtávolabb vagyok.
Mert szobád csöndjében én hallgatok.
De bennem zúgóbb némaságod a
kiáltott szónál. Napja s alkolnya
Te vagy sorsomnak, tiltod vagy hagyod.
       Nem fogysz ki belőlem soha.

XIV.

Mint akinek bemérte már helyét
műszerewivel a halál,
és tudja, lángban áll
a láthatár,
s rátör minden részről a messzeség,
az égtájak szakadnak és recsegnek,
foszlányai egeknek
- sírkert sötét zászlai- lobognak;
mint aki tudja, közel a gonosz nap,
s amiben még része lehet,
hónapok vagy hetek,
egy nyár talán,
s mi létezik szépség, varázslat,
elvillan mind a nyár vad
napszállatán;
mint ki tudja, most kell megtennie
mindent, mit sose tett meg,
s szól óráján a rettenetnek:
élet, csoda, ne tűnj még semmibe-
      úgy mondom ki, szeretlek.

XV.

Hajnal felé, az éj mögötti csendben,
a csend mögötti hangtalan homályban,
még felszakadnak olykor zabolátlan,
s rám törnek haloványan
árny- arcaid, melyeket eltemettem.
Halkan, mint halak surranása,
mint hulló falevelek tánca,
suhognak szellemárnyak,
mind versbe vágynak,
hogy nemlétük létté determináljam.
De jeleket írok körbe szobámban:
"Eddig!" A szók merednek, mint a
nyárshegy.
És elsebzem kegyetlenül
köd- képeid, napra nap sikerül,
csak néha makacsolja meg magát egy.
Legszebb arcod, ahogy a takaróról
utolszor rám tekint,
s ahogy megfojtanám megint,
sikoltva visszacsókol.
        Könnyétől arcom könnyes reggelig.

XVI.

Ez már a csend világa.
Szélfújta semmi. Mázsás vízfalak.
Fakó felszín alatt
sötét korallok izzanak.
A naptalan mélység ölét kitárta.
Itt már a tárgyak arca más.
Itt már nincs meghallgattatás.
Visszhangtalan homály a parthossz.
Ide kell hát alázuhanni ahhoz,
hogy a fájdalom mondható legyen.
Itt fullad el a kürtjel
az utolsó ítéleten.
Szólni itt egyedül kell.
De az ősz, ráncos szavakból hiába
zeng a szenvedés polifóniája.
- És Te? Te mit fogsz tenni testtelen
szörnyeiddel, ha majd szived komor
mélyéből, melyet nem ismersz te sem, 
torz hangon, váddal vemhesen,
        felüvölt a pokol?

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat